Tanítványa voltam ugyan az egyetemen Penavin Olga tanárnőnek, de nem tartoztam ahhoz a szerencsés nemzedékhez, amelynek tagjait ő a terepen avatott be a néprajzi gyűjtőmunka titkaiba, az én évfolyamom hallgatóit már nem vitte faluszéli házak zsúpfedele alá tájnyelvi kifejezéseket gyűjteni, népi énekeket hallgatni, vagy régi történetek titkait fürkészni. Az 1970-es évek végén már kirándulni sem vittek bennünket a Drávaszög, vagy a Muravidék magyarjai közé, helyette Dél-Szerbia, Montenegró, Macedónia vagy Bosznia népeivel és tájaival ismertették meg a szocialista Jugoszlávia szépreményű magyar ifjúságát. Komor pártlevelekre hivatkozva alakították a világképünket, így hát ifjúságom idején Penavin Olga 1981-ben megjelent A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon) című könyve maga volt a titok, a csoda, a gyönyörűség, belőle tudtam meg – amit a bolmáni partizán-emlékműnél tett kirándulásunk során sem mondtak el nekünk –, hogy a Bácskán túl, a Duna túlsó partján csodálatosan megőrzött, archaikus világukban magyar sorstársaink élnek.
Mindezek a gondolatok a Szőke Anna szerkesztésében megjelent Fénytörés – A 100 éve született Penavin Olga tiszteletére rendezett emlékkonferencia kötete (2019) olvasásakor jutott az eszembe, egyszerre emlékezve a Tanárnő nemes alakjára, és ifjúságom elmaradt utazásaira, hiányzó történelmi élményeire. A kötetbe tizenhárom néprajzos-történész-irodalomtörténész szólt Penavin Olga tudós tanári pályájáról, a délvidéki néprajztudomány alakulásáról, értékeinek kibomlásáról és a történelmünk egy-egy homályban maradt epizódjáról.
(Kiss Lajos Néprajzi Társaság, Kishegyes, 2019, 130 oldal)
Landgraf Ildikó Penavin Olga útjai című tanulmányában a néprajztudomány egyik központi fogalmáról, a terepmunka – vagy ahogyan ő fogalmazott: „az empirikus adatgyűjtés” – módszertani jelentőségét ismertette. Rámutatott: a XIX. század második felére tehető a folklór tudományos kutatások kezdete, a szakszerű gyűjtés megalapozásának ideje. Bátky Zsigmond a XX. század első éveiben – 1906-ban – fogalmazta meg minden néprajztudósok gyötrelmes kérdését: mit veszített nemzeti művelődésünk azzal, hogy a népi értékek egybegyűjtésére apáink ezelőtt száz, kétszáz évvel nem gondoltak. „Mekkora kincs merült el az örök sötétségben, s nekünk fájó szívvel kell látnunk, hogy a hazai néprajz földjén romok (…) között járunk”. A módszeres tudományos gyűjtőmunka országos összehangolására 1889 után, a Magyar Néprajzi Társaság megalapítását követően került sor. „Pusztulás, veszteség, romok, megmentés, megőrzés” – visszatérő motívumok a néprajzi gyűjtések során. Penavin Olga 1975-ben szólt a néprajzi gyűjtések jelentőségéről, tanulmányban figyelmeztetve tudós társait: a „népi kincsek eltűnnek”, s ez sürgőssé, elodázhatatlanná teszi a gyűjtőmunkát. Tudósi pályája során a néprajzi, folklorisztikai gyűjtései a nyelvjárási gyűjtéseiből sarjadtak ki, ahogyan ő a Jugoszláviai magyar népmesék (1971) című kötete bevezetőjében fogalmazott: „a népnyelv-kutatásnak másodlagos terméke a mesegyűjtemény”. Életművében végül összefonódott a két tudomány, a nyelvészet és a néprajz, úgy, hogy évtizedeken keresztül irányítója volt az egykori Jugoszlávia területén végzett magyar mesegyűjtésnek is. Gyűjtőútjai során kutatott Bácskában, Bánátban, Szlavóniában, a Muravidéken és Baranyában egyaránt. Gazdag életművének részleteit Klamár Zoltán Penavin Olga nyelvjárási atlaszai mint lehetséges néprajzi kontroll anyagok, Kónya Sándor Bukovinai keservesek Penavin Olga hagyatékából, Raffai Judit pedig Népmesék Penavin Olga gyűjteményeiben és hagyatékában című tanulmányában mutatta be.
Szőke Anna Portrévázlat Fejértelepről című tanulmányában az 1896-ban alakult, delibláti település magyarjainak sorsát mutatta be. 1945-ig a Versec környéki magyarság – így a fejértelepiek is – szétszórtan, de békésen élt együtt a németekkel, a románokkal, a csehekkel és a szerbekkel, a második világháború után a németek elűzését követően azután lendületet vett az elnemzetietlenítés politikai folyamata, a közéletben szinte kizárólagossá vált a szerb nyelv használata. A fejértelepiek „tökéletesen elsajátították a szerb történelmet – fogalmazott Szőke Anna. – Megtanulták és elfogadták azt a tanítást, ami szerint a magyarok csak hódítók voltak ezen a területen, és leigázták az őshonos szerbeket.” Ha magyarnak vallották is magukat, a mögött nem volt tartalom, a nemzetre vonatkozó értékrend.
Silling István A kisbíró szerepe és a hirdetések nyelve Kupuszinán a 20. század közepén, Bárth János Lecticale, deputatum, stóla – Paptartás a XVIII–XIX. századi Bácskában című tanulmányával tette színessé a Penavin Olga emlékének szentelt konferencia anyagát. Pastyik László Berecz Imre, a bánsági lelkész és jeles népíró című írásában az évszázada elfeledett plébános pályáját mutatta be, legnagyobb érdemének a töröktopolyai Mária-kegyhely keletkezésének ponyvafüzetekben végzett ismertetését tekinti; Göndör Gáspár néven 1856-ban tette közzé a Katholikus Néplapban Katolikus hitélet – Topolya a Bánátban című írását. Berecz Imre temesvári teológus korában alkalmi költeményeket és elbeszéléseket közölt a fővárosi és a vidéki lapokban. Az 1860-as években néprajzi cikkeket jelentetett meg a bánsági magyarokról, németekről, románokról és krassovánokról, mezőgazdasági szakcikkeiben pedig a vidék lakosainak gazdasági fölemelkedését szorgalmazta. Rövid élete során Detta, Gyarmata, Töröktopolya és Magyarszentmárton voltak szolgálati helyei. Ez utóbbi helyen született az 1861-ben Temesvárott megjelent Magyar-szentmártoni árvízkönyv című munkája.
Felettébb értékes kiadvány a Kulturális értékeink a Kárpát-medencében című sorozat IV. könyveként megjelent Fénytörés – A 100 éve született Penavin Olga tiszteletére rendezett emlékkonferencia kötete című kiadvány, mely egyszerre gazdagítja néprajzi és történelmi ismereteinket.
Mák Ferenc
Forrás: www.magyarszo.rs/hu/4213/velemeny_jegyzet_gyurodesek/214957/F%C5%91hajt%C3%A1s-a-Tan%C3%A1rn%C5%91-eml%C3%A9ke-el%C5%91tt.htm
