Közös barangolásra hívja olvasóit választott szülővárosába, Magyarkanizsára Klamár Zoltán Kanizsai mindennapok (2016) című, a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetében, és a személyes élmények eleven emlékétől elragadva, mennék is vele lelkesen. Régi, egyetemi barátságok, pályakezdő írói próbálkozások emlékei fűződnek a városhoz, s mint óbecsei kamaszt, a Tisza misztikus valósága is erőteljesen magához kötözött. Valamikor régen, amikor még tündérek éltek a vidéken, ha Magyarkanizsán az esti alkonyatban a füzek vetette árnyék lilára festette a víz felszínét, attól hajnalban bíborban úszott az óbecsei szedres part mentén fodrozódó víztükör. Legalábbis így hittem akkor, amikor még őszintének véltem a bácskai égbolt ragyogását. S ez bizonyára ma sincs másként, csak a vaskossá vált idő tette szemérmesebbé a rajongást.
A Cnesa-patak környéki mocsaras világától a nomád törzsek ideiglenes szálláshelyén át, a honfoglalás, a tatárjárás, a török pusztítás és az új honalapítás eseményein keresztül vezet bennünket a szerző Ókanizsa olykor fájdalmas, máskor felemelő történeteinek megidézésével a ma is eleven Csönd városába. A legendák és a krónikák történeteit és az irodalomban megörökített emlékeket régi rajzok, térképek és térképvázlatok, családi fényképek és képes levelezőlapok kötik a földrajzi valósághoz. 1510 körül Bakócz Tamás esztergomi érsek ifjú titkára, Lázár deák kóborolt a vidéken, hogy megkísérelje rajzolatba menteni a táj szépségét, de ő sem fejezhette be a munkáját, idegen hadak elől sietve menekült biztosabb otthonába. A hódoltság másfél évszázados tetszhalott állapotából történt ébredése után 1751-ben az örökváltság megfizetését követően szabadult fel igazán a vidék, s a Tisza mente tíz településének lakói a koronakerület biztosította szabad-paraszti vállalkozás és gazdálkodás kínálta lehetőségek keretében váltak a saját sorsuk alakítóivá. Ettől lett más az élet a Tiszai Koronakerület területén, mint bárhol a Délvidéken, ezért lett 1867 után a polgári felemelkedés következetesebb, mint volt az a távoli vidékek főúri birtokainak szorításában. A kiegyezést követő évtizedekben intézmények, templomok, iskolák – köztük a Haynald Leánynevelő Intézet –, és kényelmes polgári paloták épültek a városban, a nyomdai műintézet megjelenésével pedig már nemcsak a sajtó – a Kanizsai Újság, a Kanizsai Ellenőr, a Potisje–Tiszavidék, a Tiszavidéki Újság és a Katolikus Hitélet – alakította a polgári világ értékrendjét, de a képeslapok, nem egy esetben apró kis műremekek, a mindennapi érintkezésnek is új formát kölcsönöztek. Ezért állíthatta Klamár Zoltán könyve középpontjába a magyarkanizsai levelezőlapok által őrzött apró történeteket. „Miért fontosak a régi történetek?” – kérdezte könyve bevezetőjében a szerző. Az én válaszom: azért fontosak a régi történetek, mert megmentenek az elkallódástól, feledtetik velünk a meg-megkísértő gyökértelenség rémületét. Mert a bennük foglalt szellemi örökség – azzal, hogy régen eltűnt korok nagy-nagy közössége részesévé avat – valahogy védetté is tesz bennünket. A történetek révén részesei leszünk annak a világnak, amelynek utcáit egykor Márton Mátyás, Tari János derék egyházfiak nyomában Bednárcz Károly kertész, Longa József cukrász, Batta Péter ügyvéd, Vass Imre újságíró, Dobó Tihamér, Koncz István és Papp György járták. A Kanizsai mindennapok című kötet tanúsága szerint az örökségnek az épített környezet mellett része mindaz, ami „apró történetekként megmaradt az egykorvolt városlakókról”. S ezen még az sem változtat, ha olykor „árnyék ízű törpék” az éjszaka homályában letörik a Jézus-szobor fejét, s ha öröknek álmodott hatalombitorlásra rendezkednek be. Az emlékezés belső szabadságot, a belső szabadság pedig erőt ad a léleknek.
Mák Ferenc
A Történetek a Csönd városából című írás a Magyar Szó Online hírportálon jelent meg 2016. augusztus 15-én.
