Vallásosságról, néprajzról Csorba Béla íróval beszélgettünk a Kiss Lajos Néprajzi Társaság nagyszabású konferenciája nyomán
A múlt hétvégi tekiai búcsú és a péterváradi csata 300. évfordulója jó alkalomnak bizonyult arra, hogy egy gazdag, tartalmas etnográfiai konferenciát hozzon tető alá a Kiss Lajos Néprajzi Társaság. A gazdag eseménysorozat során tudományos előadásokban közelítették meg a három évszázaddal ezelőtti eseményt, amit alkalmi kiállítással, kisfilm-bemutatóval, helyszíni szemlével, könyvbemutatóval tarkítottak.
– Rendkívül jó ötletnek bizonyult a Kiss Lajos Néprajzi Társaság kezdeményezése, mégpedig több szempontból – állapította meg Csorba Béla író, a konferencia egyik előadója, néprajzkutató, akit a konferencia nyomán kérdeztünk. – Mindenekelőtt azért, mert a magyar, s azon belül a délvidéki köztudatból mára szinte teljesen kihullott a 300 évvel ezelőtti péterváradi győzelem emléke, holott történelmi jelentősége semmivel sem kisebb, mint a korábbi zentai csatáé, amely szintén Savoyai Jenő herceg kiváló hadvezéri képességeihez kapcsolódik. Ma már azt is kevesen tudják, hogy a keresztény hadak tekiai diadalában oroszlánrésze volt a Pálffy János generális vezette huszároknak. Mindkét győzelmet Európa-szerte ünnepelték. A csata lefolyásáról és nemzetközi összefüggéseiről Négyesi Lajos professzor úr tartott kiváló előadást, s kitért Breuner osztrák tábornok mártírhalálára is, amelynek legendaköre több szálon is kapcsolódik a tekiai kegyhelyhez, többek között az egykori szent fához is, amelynek kérdéskörével, persze egészen más aspektusból, tanulmányomban én is foglalkozom. Jung Károly a tekiai hócsoda írott forrásai nyomában végzett kutatásairól számolt be, egyelőre vázlatosan, hiszen az előadók számára biztosított tizenöt percnyi idő mindenki számára kevésnek bizonyult. Barna Gábor, a vallási néprajz doyenje a 17-18. század törökellenes felszabadító háborúinak és a katolicizmus előretörésének valláspolitikai összefüggéseibe helyezte el a korszak csodás eseményeit, amelyek legtöbbje Szűz Mária alakjához kötődik. A konferenciának határozottan előnyére vált, hogy a szigorúan vett néprajzi tematikát történeti, művészet- és művelődéstörténeti, filológiai és szociológiai témákkal és megközelítésekkel gazdagította. A tekiai kirándulás tapasztalatainak birtokában Bárth Jánosnak a hetvenes években készült fotódokumentumait és a Raj Rozália–Nagy István páros kilencvenes évekbeli dokumentumfilmjeit figyelve a résztvevők szinte tapinthatóan szembesülhettek azokkal a változásokkal, amelyek egyrészt a tekiai kegyhelyen, másrészt magában a búcsújáró szokásokban és rítusokban végbementek. Ezt érezhettük azokat az előadásokat hallgatva is, amelyek nem Tekiához, hanem más zarándokhelyekhez kapcsolódtak. A néprajzi és kulturális antropológiai kutatások korántsem a múltról, de legalább annyira a jelenről szólnak. A zarándokok megélt hite élő valóság, szubjektív spiritualitás. A kutatók adott esetben racionális eszközökkel, a tények erejével magyarázatot szeretnének adni akár olyan vallási jelenségekre is, mint amilyen a csoda kialakulása, mibenléte, vagy a csodás gyógyulások jelensége, azonban egy ponton a logika szabályai érvényüket, hatályukat veszítik, és átadják szerepüket a hitnek, nem versenyezhetnek a misztikus, spirituális megismeréssel és vallási élménnyel. És ez így van jól. Ami pedig a konferencia hozadékát illeti, azt hiszem, aki jelen volt, s meghallgatta a közel húsz előadást és részt vett a tartalmas vitában, az az eredményességében aligha kételkedhet. Az igazi eredményt persze majd akkor látjuk, ha kézbe vesszük a konferencia tanulmánykötetét.
Mivel gazdagítja eddigi ismereteinket a Tekiának tündöklő virága című új könyved?
– Én természetesen csak a szándékaimról beszélhetek. Temerin magyarságának néphagyományait kutatva nem kerülhettem meg a búcsújárás kérdését sem, annál is inkább, mert gyerekkoromban édesanyámmal és a péterváradi Majorban élő rokonainkkal én is megtettem a gyalogos zarándokutat Tekiára. Arról nem is szólva, hogy a tekiai kisbúcsú, vagyis Szent Anna, Jézus nagyanyja napján születtem, amit a dédszülők határozottan jó jelnek tekintettek. A tekiai kegyhely néprajzi vonatkozásaival foglalkozva döbbentem rá, hogy a magyar vallási néprajz legnagyobb egyéniségét, Bálint Sándort leszámítva arról addig senki sem írt. Ezt követően írtam meg, helyi gyűjtés alapján Temerini búcsújárók Tekián című tanulmányomat, amit a szabadkai Üzenet meg is jelentetett. Később, kisebb változtatásokkal tanulmánykötetben is közreadtam, majd néhány ismeretterjesztő jellegű cikkben igyekeztem tudatosítani, hogy a tekiai Havi Boldogasszony kegyhelye, története, legendáriuma és kultusza számunkra több lassan elkopó történeti vagy vallásos népmozgalmi rekvizitumnál. Több annál: önazonosságunk legitim tartozéka, ahogyan legitim tartozéka a vajdasági horvátok önazonosságának is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők ennek tudatosítása terén – nem utolsósorban történelmi, politikai és egyházszervezési körülmények folytán – a magyaroknál sokkal többet tettek. A közelmúltban saját költségemen megjelent kis füzet, a Tekiának tündöklő virága, melynek, hogy úgy mondjam, védnökségét a Temerini Újság vállalta, csupán törleszteni kívánt egy morzsányit abból, amivel önmagunknak, kultúránknak tartozunk, s azon belül vagy azon túl persze a vallási néprajznak, a népénekek kutatásának is. Részben magnóról lejegyzett, részben kézzel írt énekeskönyvekből és nyomtatott vallási ponyvakiadványokból átmásolt népénekekből összeállítottam egy a tekiai Szűz Máriát magasztaló és ahhoz fohászkodó szövegeket tartalmazó kis antológiát, ehhez írtam egy utószót a kegyhely kialakulásáról, megemlítve a néphit hozzá kapcsoló legfontosabb elemeit, s az egészet „megfejeltem” két, az érdeklődő olvasók előtt ismeretlen 19. századi szöveggel, Jordánszky Elek 1836-ban kiadott kegyelemkép-leírásával, és egy ismeretlen, magát –a-val jegyző szerző cikkének részletével a Religio c. fővárosi folyóiratból 1854-ből. Jordánszky még nem ír semmit a csodálatos hóesésről, a másik szerző viszont már igen.
Tekiai búcsújáró népénekek után kutatva tapasztaltam, hogy a Bácska és a Bánság nyomdái és nyomdászai is milyen nagy mértékben hozzájárultak a 19-20. századi vallási ponyvairodalom sokszor csak pároldalas füzeteinek nyomtatásához és terjesztéséhez. A szabadkaiak közül élen járt Bittermann József és Károly, valamint Schlesinger Sándor és Székely Simon, Újvidéken Fuchs Ágoston és a Pajević-nyomda, Óbecsén Löwy Lajos. De a névsor korántsem teljes. A probléma viszont az, hogy nincsen még megközelítőleg sem pontos rálátásunk erre kérdésre, hiszen a ponyva, a vallási ponyva meg különösen, olykor tényleges, máskor látszólagos igénytelensége folytán hosszú ideig mostohagyereknek számított, sőt, ha jól meggondolom, annak számít most is. Holott a maga idejében rendkívül fontos szerepet töltött be, már pusztán annak köszönhetően is, hogy a parasztság és kisvárosi iparosság igen széles rétegeinek valós igényeit elégítette ki. Formavilága, nyelve, stílusa valahol a népköltészet és az úgynevezett magas irodalom köztes területén jelöli ki a helyét. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a látszólag igénytelen kisnyomtatványok a sokszor csupán egy-két iskolai osztályt végzett embereket egy életen át elkísérték, állandó olvasmányaik voltak, egymás között cserélték, egymásét nemegyszer le is másolták, fenntartva így az írni-olvasni tudást időben és térben távol az iskolától. A népénekek szerzői falusi előénekesek, kántorok, zarándokutakat szervező, hitüket buzgón megélő, ugyanakkor a gyakorlati életben is jól eligazodó személyek lehettek. A Bácskában a 19. század végén közülük kiemelkedik a bácsföldvári Kopcsó István, a konferencián örömmel tapasztaltam, hogy kiadványaira, egymástól függetlenül, Pastyik László is, én is felfigyeltünk. Nem tudom, Földváron tudnak-e még róla valamit, ha nem, akkor ez úton is a helytörténészek figyelmébe ajánlom.
Úgy tűnik, a néprajzosok, a gyűjtők már nemigen léphetnek ismeretlen terepre, mert minden fellelhetőt begyűjtöttek. Vajon így van-e?
– Szó sincs róla. Az a helyzet, mint megannyi más téren: sok az elvégzendő munka és kevés a kéz, annak ellenére is, hogy több ügybuzgó ember teszi a dolgát. Kutatnivaló van bőven a terepen is, ugyanakkor a már összegyűjtött anyag, a dobozokban porosodó hagyatékok, lassan használhatatlanná váló, elöregedő hangszalagok és magnókazetták értékeinek átmentése, digitalizálása, rendszerezése és feldolgozása legalább ennyire sürgető feladat. Tulajdonképpen arra a kitartásra, hitre és szakmai hitelessége lenne szükség minden területen, amire Bodor Anikó mutatott példát, amíg köztünk volt.
Van-e Vajdaságban megfelelő etnográfus-utánpótlás?
– Vannak felkészült, ígéretes fiatal kutatóink egy-egy szakterületen, azonban nincs igazi, professzionálisan működő, akár költségvetési, akár alapítványi forrásokból fenntartott vajdasági magyar kutatóintézet, műhely. Ami, teszem azt, egy önálló magyar egyetem mellett működhetne. S amit már akkor sikerrel zátonyra vittek, amikor az még megvalósítható lett volna.
Nagy Magdolna
A Tekia önazonosságunk legitim tartozéka című írás a Magyar Szó Online hírportálon jelent meg 2016. augusztus 13-án.
