Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban
Különös tekintettel a nyugat-bácskai emlékművekre és kölcsönhatásokra
Válogatott tanulmányok, 2013.
Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék
Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta
A vallási néprajz kiváló kutatója és ismerője, Silling István, elsősorban az emlékekben gazdag Nyugat-Bácskára koncentrál, hiszen ez az ő szűkebb szülőföldje, de nem hagyja érintetlenül a vajdasági Délvidék más fontos szakrális helyeit és hagyományait sem. Nálunk a vallás – valamikori mindennapi szükségletünk – kutatása hosszú ideig hátrányban volt más tudományágakkal szemben. Silling István egy adott terület nemzeti identitásának jelképeit (múltját) vizsgálja a szenttisztelet és népi vallásosság paradigmáján keresztül. Nem a vallás alkotóelemeire helyezi kutatásának fókuszát, hanem azt a társadalmi környezetet vizsgálja, illetve vizsgálódási körébe vonja be azt a közösséget, amely arra késztette őt, hogy történelmünket, identitásunkat, magatartásunkat történeti emlékként hirdesse: „…hogy ők összetartozásunk és itthonlevésünk bizonyítékai, hitünk és bizodalmunk élő szimbólumai”.
Napjainkban népünk hitvilágát a legszemléltetőbben úgy ismerjük meg, ha szembenézünk szakrális emlékeinkkel. És Silling István szembesít bennünket kultúránk egy darabkájával, s ha vesszük a fáradtságot, hogy át is tanulmányozzuk a kötet tartalmát, akkor a maga helyére tehetjük ezt a világot.
A kötetnek van előretekintő és van hátratekintő arculata. Nem tudjuk, mennyit őriztünk meg a múltunkra jellemző vallásosságból, a műveltségi jellegzetességekből, de a tradíciók folytonosságát – bár nem kedvelem ezt a kifejezést – a családnak, mint tűzhely melegének kellett volna biztosítania. A családok, ha nem is estek szét, azt a régi „meleget” már nem tudják kisugározni utódaikra. Hála Istennek, a vajdasági vallási néprajzkutatásnak van egy eminens kutatója, aki a melegség sugarát továbbszolgáltatja. Ő Silling István. Személye és kutatási eredményei ismertek a határokon átívelő egyetemes magyar néprajztudomány vallási néprajzának (mint önálló kutatási ágnak) művelésében. Ő az, aki nem hagyja veszendőbe tűnni nemcsak tárgyi emlékeinket, de a köréjük szövődő folklórhagyományokat is felkutatja, s megörökíti a jövő nemzedék számára.
A most megjelent vallási hagyományainkat tartalmazó könyvnek ezt a két arculatát szeretném kiemelni: van hátratekintés és van kötelesség a jövőt illetően. Kötelességünk nemcsak szájhagyomány útján emlékeztetni nemzetünket gazdag szellemi pluralizmusunkra, hanem papírra kell vetni a még meglevő vallási és egyben kulturális kincseinket.
Szeretném, ha az érdeklődőt nem riasztaná el a több – összesen tizennégy – főtéma, s azon belül a témakörökben rejlő nemzeti önazonosságtudat megközelítése. Ha ezt felfedezzük, sokkal komplexebbé válik művelődési- és művészettörténeti ismeretünk szűkebb hazánkról.
Rádöbbenhetünk arra, hogy a mindenkori hatalom hogyan fogadja be, illetve tompítja a vallási rétegekből áramló szimbólumokat. Hogy hol áll ellen a közösség, arra is hoz fel példát a szerző.
Ha valaki csak egy kicsit is ismeri rendkívül gazdag néphit- és népszokás-világunkat, látni fogja, micsoda kár keletkezett eddig is. Kisebbségek körében még inkább így áll a dolog. Gondoljunk arra, hogy a vallási hagyomány egyáltalán nem csupán a parasztság sajátja, hanem egyidejűleg mindannyiunk közös kincse. Könyvével erre a közös kincsre figyelmeztet bennünket Silling István. Olyan lelki, vallási, szakrális motivációkra hívja fel figyelmünket, amelyek meghatározóak voltak értékrendünk, magatartásformánk kialakulásában.
A kötet recenzenseként első feladatomnak tartom nyomatékosan hangsúlyozni a kötet megjelenésének fontosságát. Hiánypótló kötet, amelynek ott lenne a helye minden vajdasági magyar ember asztalán.
Szőke Anna
