Dr. Szőke Anna kishegyesi nyugalmazott óvópedagógus, népművelő, néprajzkutató a Magyar Életfa díj egyik idei kitüntetettje. Óvodapedagógiai és néprajzi munkásságát — mindkettőről több könyv is tanúskodik — nem csupán szűkebb hazájában, hanem az anyaországban is ismerik.
Szőke Anna három évtizeden át óvónőként dolgozott Kishegyesen, tizenkét évig a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke volt. A néprajz szakot a Debreceni Egyetemen végezte el, ahol doktori fokozatot is szerzett. Kiterjedt kutatásokat végzett Vajdaságban, jelentős eredményeket ért el a hagyományok gyűjtése, a vallási néprajz és a társadalomnéprajz területén. Könyveiben és tanulmányaiban a délvidéki magyarságnak, azon belül pedig szülőfalujának állít tudományos értékkel bíró emléket. Nevéhez fűződik a többi közt a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének megalapítása — jelenleg is ő az elnöke —, a Vajdasági Magyar Óvodások Színjátszó Találkozójának létrehozása, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöki tisztségét 2013 óta tölti be.
Beszélgetésünket a díjakkal kezdtük. Szőke Anna ugyanis 2000 óta a Magyar Kultúra Lovagja, 2009-ben Aracs-díjban, 2013-ban Győrffy István-emlékéremben részesült.
— Örülök a díjaknak, de ez nálam rövid ideig tart, gyorsan túllépek rajta. Van egy kis láz a lelkemben néhány napig, aztán dolgozom tovább. Engem úgy nevelt az édesanyám, hogy az életben mindig előre nézzek. Amikor például megjelenik egy könyvem, már a másikon gondolkozom. Most is jobban örültem annak, hogy a hír hallatán sokan gratuláltak nekem, mert ez azt bizonyítja, hogy odafigyelnek rám.
Miért tartotta fontosnak, hogy 1996-ban — hosszas óvónősködés után — beiratkozzon a néprajzi szakra?
— Negyvennyolc évesen kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat, és másoknak is csak ajánlani tudom, hogy bármikor vágjanak bele, hiszen tanulni sohasem késő. Bennem egy új ember született meg, azóta teljesen másként látom a világot. Mindig aktív voltam, óvónőként bábcsoportot vezettem, író-olvasó találkozókat szerveztem, majd a művelődési egyesület elnökeként számos néptánccsoportot fogadtam Magyarországról és Erdélyből is, színházi előadásokat láttunk vendégül. Ennek a tevékenységnek a végzése közben rádöbbentem, hogy az egyetemes magyar kultúra terén igen hiányos a tájékozottságom, és minden alkalmat megragadtam, hogy képezzem magam. Így kerültem el 1996-ban a debreceni nyári akadémiára, és állítom, a jóisten is mellettem van az életben, mert elém hozza a véletleneket. Jött a Debreceni Napló újságírója, és a jelen lévő 40-50 ember közül épp engem szólított meg. Elmondtam neki, hogy a néprajzi témák és Újvári professzor előadásai tetszenek legjobban. A cikk megjelent, ma is őrzöm, és hamarosan hívattak a néprajzi tanszékre, ahol felajánlottak minden segítséget a beiratkozáshoz. Nekem már itthon megvolt a főiskolai oklevelem, a szerbnyelv-tudásomat elismerték egyik nyelvvizsgának, a másikat később tettem le német nyelvből. Kiváló szakemberek oktattak, de az egyetemnek abból a szempontból is hálás vagyok, hogy nyaranta terepmunkára mentünk, és bejárhattam ez egész magyar nyelvterületet.
A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete milyen újdonságokat nyújtott a szakma képviselőinek?
— Miután azt tapasztaltam, hogy a magyar óvónők nagyon hátrányos helyzetben vannak, és nincs meg bennük a szándék a magyarságtudatuk erősítésére, 1995-ben kezdeményeztem az egyesület megalakítását. Bátorságot akartam adni. Csak példaként említem, hogy a programban megnevezett verseknek legalább a fele fordítás volt a régi Jugoszlávia irodalmi anyagából. A közös fellépésen a magyar gyerekek is inkább diszkózenére táncoltak, miközben láttam, hogy a montenegrói csöppségek népviseletben állnak ki. 1996-ban megtartottuk a Vajdasági Magyar Óvodások Színjátszó Találkozóját, de csak öt csoport mert eljönni — a hatodik az enyém volt —, és közülük négy művelődési egyesület neve alatt jelentkezett be. 2000-ben jelent meg az Elszaladt a kemence című könyvem, mely Magyarországon is forradalmasította az óvodai programot. A kétezer példány nagyon gyorsan elkelt, mert ez volt az első ilyen jellegű kiadvány. Hónapról hónapra feldolgoztam a néphagyományokat, és tanácsokat adtam, hogyan lehet őket az óvodai munkában alkalmazni. Mindig azzal érveltem, hogy a tantervben a kötelező dolgok felsorolásán kívül volt egy olyan szakasz is, amely megengedte, hogy minden nemzet beépítse a saját néphagyományát az oktatásba. Kezdetben sok elutasítással találkoztam, a kolléganők azt mondták, nem akarnak magyarkodni. El kellett nekik magyarázni, mi a különbség a magyarkodás és aközött, ha valaki magyar szellemiségben, a magyar kultúra és néphagyományok ismeretében él és neveli a gyermekeit. A magyarságunkat nem külsőségekkel, hanem viselkedésünkkel, műveltségünkkel, kimagasló teljesítményekkel bizonyíthatjuk és erősíthetjük. Szívügyem a szórvány, a doktori értekezésemet a Versec környéki magyarságról írtam. Azzal, hogy ezt a csoportot nem magyaroknak, hanem magyarságnak neveztem, új terminológiát teremtettem a néprajztudományban. Mivel ezek a magyarok nyelvszigetként élnek, igen sok archaikus szokást fedeztem fel náluk. Az egyik célom, és ezen sokat dolgozom, hogy közelebb hozzam egymáshoz a szórványban, illetve a tömbben élő pedagógusokat és diákokat.
A néphagyomány terén mit érdemes kutatni Vajdaságban, és melyek a kedvenc témái?
— Nekem a társadalomnéprajz az erősségem. Ami a hatvanas években történt, azt már lehet kutatni. Ilyen például a lakáskultúrában a fürdőszoba megjelenése vagy a menyasszonyi ruhák változása. Nálunk jellemzőek az interkulturális kapcsolatok, vizsgálni lehet, hogy az egyik nép mit vesz át a másiktól. Például Temesvajkócon, egy teljesen szerb környezetben megünneplik a december 28-ai aprószenteket. Hogy miért? A válasz egyszerű: „Baba je tako radila.” Megvesszőzik a gyerekeket, és megkérdezik: „Koliko ima aprosenteka?” Vagy az ünnepi ebédkor már a magyarságnál is kezd eltűnni a húsleves és a négy-öt fogás, inkább szerb szokás szerint megsüttetik a malacot, hidegtálakat szolgálnak fel. Nagyon szép és érdekes téma a kitalált ünnepek területe, például a főzőversenyek, a különféle találkozók, fesztiválok, ezek kapcsán is izgalmas kérdések merülnek fel. Én az etnikumokat is szeretem kutatni, foglalkoztam a kishegyesi romákkal, a szabadkai zsidókkal. Néhány könyvemben a szülőhelyem témái köszönnek vissza. Amikor 2010-ben díszpolgárrá választottak, azt mondta az idősebb fiam, jegyezzem meg, az a legnagyobb elismerés az életben, amit a közösségemtől kapok. Akkor megfogadtam, többet kell törődnöm Kishegyessel.
Jelenleg min dolgozik?
— Megírtam a gyermekkoromat, a mű egyúttal társadalomnéprajz is. Nemcsak a játékszokásainkat, a gyermekdalokat és a mondókákat tüntetem fel benne, hanem az akkori életmódot is. Édesanyám a rengeteg munka mellett nagyon sokat énekelt nekem, édesapám meséket mondott. A nagyanyám nem tanult módszertant, de a legmagasabb fokon művelte. Ő erősítette bennem a magyarságtudatot, például amikor csárdásozni tanított, mert egy magyar lánynak azt tudnia kell. Nekem a holdban ma is Cecil táncol és Dávid hegedül, mert a nagyanyám azt mondta. Ilyesmi kellene a számítógép előtt ülő gyerekeknek is. Remélem, ez a könyvem a nyárra eljut az olvasókhoz, valamint a terveim között szerepel még a kihalófélben lévő vajdasági foglalkozási ágak megírása is. Emellett kiváló konferenciákat szervezünk a Kiss Lajos Néprajzi Társasággal, az idén Penavin Olgára emlékezünk, illetve ebben az évben lesz a tekijai búcsú 300. évfordulója is. Nyugdíjas vagyok, de soha nem unatkozom. Hála Istennek, most már nem kell senkinek megfelelnem, csak magamnak, és azt csinálhatom, amit szeretek.
Tóth Lívia
Tekintse meg Szerda Zsófi videóklipjét Szőke Anna kishegyesi nyugalmazott óvodapedagógusról, népművelőről, néprajzkutatóról, aki 2016. január 15-én Magyar Életfa díjban részesült:
A Nekem a társadalomnéprajz az erősségem című írás a Hét Nap hírportálon jelent meg 2016. január 17-én.
